Karrier- és vallástörténet / Career and Religion 5

Halloween 2019: Cradle of Filth

Please scroll down for the English version!

Figyelem! Felkavaró tartalom!

A zenekar

Elérkeztünk az év legproblémásabb ünnepéhez, amely Magyarországon sokak számára egyenlő a meghasonlással, az anakronizmussal, sőt akár a nemzeti hovatartozást megvesszőzésével. Az újpogányok háborognak az arra telepedett keresztény rétegek miatt, az erre érzékeny keresztények pedig felháborodottak a pogány gyökerek miatt. Ha a naptárra pillantás után sem világos, akkor a biztonság kedvéért felfedem, hogy nem másra, mint a Samhain/Mindenszentek/Halloween trióra utaltam a fenti sorokban. Akármelyik irányból is közelítünk ezek felé az ünnepek felé, a tél beállta előtti egyik utolsó ünnepkörről van szó, amelynek akár ókori, akár keresztény, akár a tömegkultúra által kilúgozott változatát is vesszük alapul, mindenképpen a halálhoz, a temetők hangulatához, a létezés utáni létezésbe való átlépéshez kötődnek (az elnagyolt fogalomhasználatért ezúton is elnézést kérek). Melyik zenekar is lehetne tehát leginkább alkalmas a jelmezes-őszbúcsúztató-holtakat köszöntő ünnep alkalmából bemutatásra? A válasz mindenképpen a mindezen jellemzőket magára vállaló brit Cradle of Filth lehet. Hogy miért? Ennek bemutatására teszek most kísérletet.

A Cradle of Filth néven ismert metal zenekar 1991-ben jött létre Suffolkban (Ipswich), Angliában. A banda mozgatórugója és egyben utolsó eredeti tagja az énekes-dalszerző-szövegíró, Daniel Lloyd Davey, aki Dani Filth néven ért el világraszóló hírnevet és/vagy hírhedtséget. A majdnem harminc év alatt tizenkét albumot, számtalan kislemezt, gyűjteményes anyagot, újrakiadást stb. megélt csapat zenéje és hozzá tartozó image-e létezésük óta igen megosztó. Már a zenei kategorizálás is problémába ütközik és igen sok vihart kavar. Alapvetően két irányzatot különböztethetünk meg: vagy a kezdeti black metal hangulat és fekete-fehér smink miatt továbbra is a black metal kereteibe próbáljuk beszuszakolni a zenekart, vagy kinyitjuk az értelmezés lehetőségeit. Én inkább az utóbbi híve vagyok és az extrém gothic metal címke mellett maradnék, így nem sértem meg a true black metalosok önérzetét sem, hogy egy ilyen „gumivámpír” zenekart illetek a szent jelzővel, de mégis meghagyom annak lehetőségét, hogy egy bizonyos hagyományhoz kössük őket. Ez pedig mindenképpen a kortárs gótika világa, amelyhez zenéjük, image-ük és szövegeik is igazodnak.

Cradle of Filth (B-J): Ashok (gitárok); Lindsay Schoolcraft (billentyűsök, vokál); Rick Shaw (gitárok); Dani Filth (vokál, szövegek); Marthus (dobok, hangszerelés); Daniel Firth (basszusgitár)

Mielőtt belekezdenénk a szövegi világ rövid bemutatásába, fontos már előzetesen megjegyezni, hogy pontosan a zenekar témaválasztásai miatt is a mai napig sokszor a megdöbbentés, megbotránkoztatás a metal berkein belül egyébként is tipikus mozzanatain túlmutatóan is botrányos és felkavaró rengeteg (főleg korai) tartalmuk, így jelen bejegyzés keretein belül ezek legszélsőségesebb elemeinek az ismertetésétől eltekintek, semmivel sem tennék világosabbá vagy színesebbé a képet. Annak pedig nem látom értelmét, hogy a sokk kedvéért traktáljam ilyesmivel Olvasóimat. Ettől függetlenül a lent látható lemezborító-válogatás kiválóan rámutat a tematikus útvonalra, amelyet kijelölt magának Dani Filth az elmúlt majdnem harminc évben. A hagyományosnak mondható, 19. századi gótikus romantika, annak vámpírokhoz, élőholtakhoz kötődő tragédiái, a vallási jelképek felforgatása, a boszorkányság és a természet erotikája, illetve a ’70-es évek óta létező, szubkulturális új-gótika elemei mind megtalálhatóak ezeken a képeken, szépen elterelve tekintetünket az érzékiség, a liminalitás (határhelyzetek) és az ingoványos titokzatosság rejtelmei felé.

Cradle of Filth borítók (óramutató járásával megegyezően): Darkly, Darkly, Venus Aversa (2010); Hammer of the Witches (2015); Cryptoriana – The Seductiveness of Decay (2017); Thornography (2006); Nymphetamine (2004, középen)

Mitológia

A továbbiakban tematikusan, négy téma köré csoportosítva fogok szemezgetni a több, mint tíz nagylemez anyagából, a teljesség igénye nélkül. Az első témának a mitológiát adtam meg, de hamar látható lesz, hogy nem hagyományos mítoszfeldolgozásokkal dolgozik a zenekar. 1996-ból, a legendás Dusk and Her Embrace lemez zárótétele az első, a Haunted Shores amely a banda hazájának mondavilágába kalauzol el bennünket. Az Artúr-mondakör legendai birodalma, Avalon elevenedik meg előttünk, de nem szokásos, power metalosan csillogó köntösében, hanem sokkal inkább úgy, hogy benyomásaink szerint a Hádészt mutatná be számunkra Kharón csónakjából szemlélve. Egyáltalán nem egy kívánatos és áldott birodalom, hanem bolyongó holt lelkek által kísértett ódon és sötét képet kapunk Avalonról, ahol csak az élőkön vehető bosszú forralható – jól felidézve az irodalmi gótika a létezés árnyoldalaira rámutató jellemzőjét.

A 2003-as Damnation and a Day című koncept albumot a Mitológia témája alá soroltam, bár az Irodalom című részbe is szépen beillene, hiszen Milton Paradise Lost című költeményének újragondolásával van dolgunk, azonban mivel így mindkettőnek az eredendő bűn illetve a Jó és Gonosz konstans harca a témája kifejezetten biblikus vagy a Cradle of Filthe esetében anti-biblikus megfogalmazásban, így inkább ide vettem. A fenti felvezető mondat a legfontosabb tényeket el is árulja a lemezről, amelynek külön érdekessége, hogy a Budapest Film Orchestra és a Budapest Film Choir szolgáltatja a lemez komolyzenei és kórus betéteit. Alant tekinthető meg az album egyik tételének videója.

A 2006-os Thornography talán e vitatott zenekar egyik legvitatottabb lemeze, az egyik személyes kedvencem. A bónuszdal előtti utolsó tétel az Under Huntress Moon címet viseli, amely a mítoszok világában jártas Olvasó számára azonnal Artemisz és Diana alakjait idézi fel, akik mindketten a Hold és a vadászat istennői. A csodálatos és egyben halálos jelenségként leírt istennői figurája végig nem kerül megnevezésre, viszont áldozatával előadott duettje a lebilincselt férfi és az erotikusan túlfűtött, boszorkányi alak találkozásának toposzával dolgozik. A férfi alak tehetetlenül szemléli, hogy áldozattá válik, de ha volna ereje és akarata, akkor sem törne ki helyzetéből, mert a dal végén Diana néven azonosított nő minden vágya, ha pedig a vele való egyesülés ára a halál akkor azt is bátran és örömmel veszi. Ismerős, ugye?

Az utolsó tétel Lilithhez, Ádám feltételezett első feleségéhez, ahhoz a démonhoz kötődik, aki bizonyos zsidó iratok (pl. Bailoni Talmud, Alphabetum Siracidis) szerint ugyanazon agyagból teremtetett, mint Ádám, tehát egyenrangú fele, nem úgy, mint Éva, aki már a férfi testéből készült. Ennek megfelelően a zsidó folklórban Lilith egy veszélyes és csábító démoni lény, aki minden értelemben falja a férfiakat és esetenként az újszülötteket. A könnyűzenéhez képest monstrum hosszúságú szöveg (huszonkilenc három- vagy négysoros versszak) hasonló dinamikával működik, mint az eggyel fentebb említett dal, szintén szépen reprezentálva a zenekar a nőiség minőségeiről alkotott elképzeléseit.

Történelem

A 2008-as Godspeed on the Devil’s Thunder a Cradle of Filth igen sok lemezéhez hasonlóan szoros koncepcióval rendelkezik, mégpedig a középkori Franciaországban élt Gilles de Rais báró életével foglalkozik. A báró egyrészt a százéves háború egyik francia katonai vezetője, másrészt elítélt okkultista, akinek a nevéhez gyermeke elrablása is kötődik. Az alább kiemelt tétel az 1431-es év eseményeibe enged betekintést, amikor is de Rais báró barátját és pártfogoltját, Orléans-i Szent Johannát (Jeanne d’Arc) az angolok elfogják. De Rais és Johanna duettje az utóbbi halálos szorongatása felől szól a báróhoz, taglalva a háború és a személyes jövő tartogatta dolgokat. A Johanna kivégzésével végződő dal személyes véleményem szerint szövegben és zenében is a Cradle of Filth egyik csúcsteljesítménye, amely balladai tempója és szerkezete ellenére sem lóg ki a zenekar repertoárjából. A hivatalos videoklip pedig tökéletes illusztrációja mindezeknek.

Szintén a középkorban maradva az 1486/1487-es évből ismert Malleus Maleficarium (maleficas et earum haeresim ut phramea potentissima conterens) vagyis a „Boszorkányok pörölye” című irat szolgáltatta az ihletet a 2015-ös Hammer of the Witches albumhoz. Az irat maga a középkori boszorkány paranoia egyik legismertebb manifesztuma, amely nem csak inkvizítori kézikönyv a boszorkányok azonosítására, vallatására és kivégzésére, de szinte grimoire-ként beszámol a boszorkányok praktikáiról is. Ugyanebben a modorban maradva fogalmazza meg a Cradle of Filth saját gondolatait, a közhelyesség a lírai szövegalkotás között egyensúlyozva, a fent is látható borító által sugallt erotikus körítéssel kiegészítve az anyagot.

Irodalom

Talán nem nagy meglepetés, hogy a legtöbb hivatkozási pont az irodalom világából érkezik a zenekar repertoárjába. A kifejezetten széles választék igen szűk merítését végeztem el ehhez a bejegyzéshez, így összesen öt tétel kerül elő a 2000 és 2006 közötti időszakról, kronológiai sorrendben előadva azokat. Az első a 2000-es Midian nyitó tétele a Cthulhu Dawn amely címéből is következtethetünk H.P. Lovecraft hatására, amely nem meglepő, hiszen az elmúlt évtizedekben jelentkező érdeklődés a szerző iránt szinte kötelezően csatornát nyit a metal zene felé is. A nevezett dal a lovecrafti világban megtalálható kultuszoknak állít emléket, amelyek tagjai a nagy öregek közöttük Cthulhu felébresztésén és ezzel a világ elpusztításán dolgoznak. Kedves.

A következő tétel a 2004-es Nymphetamine egyik dala, az Absinthe with Faust, amely két befejezéséhez érkező élet közös esti poharazgatását örökíti meg. Mind az abszint mind Faust említése a továbbra is szellemi időutazásra hívja a hallgatót a költészet és a moralitás legvégső kérdései felé, amelynek része a lélek sorsa a halál után. Ugyanazon album záródala a Mother of Abominations folytatja a Cthulhu Dawn tematikáját és visszatér Lovecraft kozmikus szörnyetegéhez. A dal különlegessége, hogy bár az eredeti irodalmi környzeteben Cthulhunak nincs biológiai neme, hiszen olyan entitás, amely származását tekintve túl van a földi nemeken, a dal viszont nőnek címzi, el nem felejtve halálos tulajdonságait. Cizelláljam? Talán nem szükséges.

A két következő dalunk a 2006-os Thornography lemezről származnak. A The Byronic Manaz örökké nyughatatlan költő mintaképét festi le előttünk, Lord Byronnal azonosítva a típust. A magasztos szövegű dal zárása és annak profanitása kiválóan rámutat arra, hogy még a leginkább emelkedett művészek sem felejthetik el emberségüket, amely a realitáshoz kötik őket, ahogyan a hallgatót is visszarántja lezárultával. Az utolsó kiemelten irodalmi dalunk a Lovesick for Mina, amely világosan a világirodalom legismertebb Mina nevű karakterét, vagyis Bram StokerDraculajának Mina Harkerét idézi meg. Mina Harkert többször is megharapja Dracula a történet során valamint a saját vérével itatja, amely a vámpírrá válás útja. A dal a halál felé lebegő Mina halálos ágyán szólal meg, Dracula szájából, aki összeveti új felesége és eddigi feleségei (Verona, Mariska, Aleera) kvalitásait, kiemelve a még halandó nő szépségét és tisztaságát. Az első versszakban Drakula halálos tulajdonságai és a szerelem amit Mina szított benne mindkét rész felől betegségként fogalmaztatnak meg, amely a szerelem belső dinamikáira a fentiek tükrében szintén szépen rezonál.

Gótikus (temetői) romantika

Az utolsó szakaszban néhány videoklip világát szeretném egy kicsit bemutatni. Az első a már hivatkozott Nymphetamine album címadó dala, amelyben a Theatre of Tragedy és Leaves’ Eyes soraiból is ismert Liv Kristine Æspnes vendégeskedik. Az Underworld filmekből (is) ismert bőr-latex-lakk díszletet és jelmezeket felvonultató klip két szóval írható leginkább le: festmény-szerűség és voyeurizmus (fr. „leskelődés”). A zenekar előadói szakaszai és Liv Kristine hintázása mellett Dani Filth-et láthatjuk, amint két fiatal nő öltözködését, sminkelését, stb. figyeli meg gondosan elbújva. Az egyik nő férfinak öltözik, a másikuk nőnek, közös jeleneteik pedig gyakorta állókép-szerűen elnyújtott snittek, amelyben a férfi-nő szerelem konvencionális képei (nő előtt térdelő férfi, a fejét a nő ölébe hajtó férfi, stb.) jelennek meg, a két korábban említett nő előadásában. A leszbikus szerelem ilyen módon való megragadása nyilván disszonáns érzetet kelt, hiszen azt sugallja, hogy egy szerelmi kapcsolatban csak e két szerep mentén képzelhető el az élet. Viszont jól megfogalmazottan látjuk, hogy a két nő játékáról van inkább szó a klipben, amelyet Danival együtt a néző is titokból les meg. Egy szerelmespár belső szobájába való ilyen betolakodó tekintet természetesen nem kaphat egész válaszokat kérdéseire. A meglehetősen lírai hangvételű tétel szövege megint csak a nő alá rendelt férfi képét jeleníti meg, ahol a férfi számára a nő gyógyszer és fájdalomcsillapító (maga a cím ennek megfelelően egy végtelenül telített képzettársítás a nimfa és az amfetamin szavak összetételéből, ami azzal is fokozható, ha felidézzük, hogy a nimfák szűzies lények), mindezt egy sírbolt jellegű díszletbe elhelyezve, mind a verbális mind a képi megformálásban. Ritkán látni a könnyűzene világában ennyire sok réteget tartalmazó és összetett klipet, nem véletlen, hogy a banda egyik legnagyobb „slágeréről” van szó.

A voyeurizmus témáját folytatja a Forgive me Father (I have sinned) kezdetű 2010-es dal, amely szövegében és klipjében is egy, az érzékiség által elcsábított pap figurája körül forog. Már a cím is a bűngyónás képeit és körülményeit idézi fel, a videóban pedig magát a bűnt láthatjuk, akár a lekötözött és magatehetetlen tiszteletes képében, akinek csak arra van lehetősége, hogy az előtte táncoló táncosnőt nézze illetve az öltözködő és alvó menyasszonyt megleső alak esetében is. A szorított helyzeten az sem segít, hogy maga a gyónó menyasszony szólítja fel a tiszteletest a bűn elkövetésére, amely így mind a videóban, mind a szövegben a minden reggel a leszokás gondolatával felkelő majd mégis alkoholmámorban elalvó alkoholista toposzát villantja fel. A táncosnő nyaka körül tekergő kígyó, mint a kísértés megszemélyesítője a klip központi motívumával egyetemben pedig szinte közhelyes, hiszen a világirodalom igen sok alkotása foglalkozik a cölibátusban élő pap és a testi szerelem kapcsolatának feszítő témájával.

2012-ből szól a For Your Vulgar Delectation amely a manapság olyannyira divatos zombifilmek világát idézi meg. A Lara Croft jellegű hős temetői/sötét erdei menekülése az élőholtak elől valamint a harc ellenük a szintén tipikus misztikus film toposz, vagyis a háttérből irányító okkult társaság témájára is utal, amely végül happy enddel zárul, hiszen a nő győzedelmeskedik csak férfi támadói fölött. Kifejezetten profin kivitelezett videóról beszélünk ebben az esetben is, ami e halloweeni időszakban alkalmas a megfelelő hangulat elérésére.

A legutóbbi lemezről származó Heartbreak and Seance (2017) hóesésben elhelyezett zenekari díszletével sokban hasonlít a Nymphetamine szerkezetére, főként annak festményszerű képeivel, ahol ebben az esetben egy fiatal férfi halálát és temetését látjuk, aki után menyasszonya/felesége is nemsokára utána hal. A két fiatal halála és sírszobor szerű pózaik statikussága az elmúlás visszafordíthatatlanságának emlékeztetői, amely az album borítóján látott, a sírból kikelő női alakkal ellentétes hatást kelt. A boldog, szeretett nő halála tehát megnyugvás és lezárható, míg a magányosé annak nyugvópontra jutásáig lezáratlan?

Összegzés

Jóval kevesebben és jóval kevésbé hajlandóak komolyan venni a Cradle of Filth munkásságát, mint kellene. Nem véletlen, hogy sok fontos zenész vendégeskedett már soraikban (lásd fentebb Liv Kristinet vagy a Byronc Manben Ville Valot) vagy dolgozott együtt velük (mint Sarab Jezabel Deva, Nicholas Barker vagy Martin Powell) és az sem, hogy Doug Bradley oly sok lemezükön színesíti a dalokat szavalásával. A végtelenül színpadias, de a költőiséget nem nélkülöző, a profanitás és a vulgaritás határán szépen táncoló zenekar a tökéletes halloween soundtrack, nem csak abban az értelemben, mint ahogyan az Mariah Carrey karácsonyi közhelycsomagja, hanem mert a Cradle of Filth annak ellenére, hogy a tömegkultúra terméke mégsem nélkülözi a mélységeket és a magasságokat. A tálalás sokszor nehezen befogadható, bár azt gondolom, ha valaki egyszer hallja Dani Filth-et akkor az azonnal be is határolja a jövőjüket (sajnos a rajongás és az utálat a két lehetőség, átmenet nincs egy ilyen karakteres vokál esetében).

Feltenném a végső kérdést a konklúzió előtt: mi is ma a halloween ennek megfelelően? Nem más, mint valamiféle szórakozás, egy profanizálódott vallási ünnepkör, amelyben a Cradle of Filth a kortárs gótika egyik népszerű revitalizálója a metal zenén belül. A szerelem és az erotika árnyékba fordított, a nőt dominanciába helyező megfogalmazásai, valamint az ebből fakadó folyamatos belső feszültség a banda munkásságát szinte egy konstans erekcióvá teszi, amelynek nincs lankadása és kielégítése sem (legfeljebb a halál által?), amely társadalmi megítélés szerint éretlen és mindenképpen elrejtendő dolog, másrészről viszont a konstans valóság is egyben, bármennyire is igyekszik a prüdéria nem tudomást venni róla. Gumivámpírok vagy egy egyedi gót zenekar? Műanyag vagy eredeti tartalom? Azt gondolom mindenki döntse el maga, de ne felejtsük el, hogy vannak bőven olyan jegyeik, amelyek túlmutatnak a mindennapok fogyasztói, eldobhatóságra ítélt termékein.

English version

Disclaimer: disturbing content!

The band

We arrive to one of the most problematic feasts of our age, that in Hungary for many is equal with dissension, anachronism or with the birching of national identity. The neo-pagans are upset as it has many Christian layers, certain Christians are upset as it has many roots from paganism. If after checking current date it is not clear what I am talking about than all should think of the Samhain/All Hallows’ Eve/Halloween triad. No matter from which direction do we approach, this is the last big feast before the arrival of winter that has something to do with death and the afterlife. What band could be thus suitable for a post this time of the year? According to my opinion, Cradle of Filth of Britain bears all attributes that could be connected here. Why? In the coming paragraphs I tend to explain it.

The band known as Cradle of Filth was founded in 1991, Suffolk (Ipswich), England. The main man behind it who is also the last founding member in current situation is the singer-songwriter-lyricsist Daniel Lloyd Davey, who gained worldwide fame under the stage name Dani Filth. During the almost three decades of existence the band released twelve full length albums, a host of singles, compilation, reissues, etc. accompanied by an image and musical forms that is quite divisive. The correct genre categorization is even a problem in connection with this band. We witness two main currents in their evaluation: the original black metal vibe and black-and-white makeups could bound the band to black metal, or we can give a wider interpretation to them. I am a follower of the latter, thus I may call their music as extreme gothic metal that would not harm the pride of true black metal believers not to call a “plastic vampire” band by the sacred label but it give room for them to be placed in the tradition of metal music. This tradition is contemporary gothic which describes best their image, music and lyrics.

Cradle of Filth (L-R): Ashok (guitars); Lindsay Schoolcraft (keyboards, vocals); Rick Shaw (guitars); Dani Filth (vocals, lyrics); Marthus (drums, orchestration); Daniel Firth (bass)

Just before focusing on the lyrical achievements it should be stated that because of their interest and choice of topics the band is still the object of shock, outrage, beyond the traditional boundaries of metal music’s nature, thus in present post I will not show or describe their most extreme moments only for the sake of shocking my audience, mostly because it would not give a wider perspective on them. Thus the cover compilation below is a great compass to represent the main directions followed by Dani Filth and his band. 19th century traditional gothic romanticism, vampires, the undead, and their tragedies, the turning up of religious symbols, the eroticism of nature and witchcraft and the elements of contemporary gothic can be witnessed on these pictures, guiding our sight towards the liminal and the mystic.

Cradle of Filth covers (clockwise): Darkly, Darkly, Venus Aversa (2010); Hammer of the Witches (2015); Cryptoriana – The Seductiveness of Decay (2017); Thornography (2006); Nymphetamine (2004, in the middle)

Mythology

In the following paragraphs, four key topics are to be introduced through the band’s career, taking pieces from the more than ten records of the band, without the interest to give a full scale analysis. The first one is mythology, but it will be clear soon that we do not meet traditional myth revitalizations in the band’s art. From 1996, the legendary Dusk and Her Embrace album’s closure, Haunted Shores was chosen that leads us to the mythology of their homeland. The mythic empire of Avalon of the Arthur cycle is presented here, but not in a power metal like shiny version, but as Hades would be introduced from the ship of Charon. It is not a fascinating and blessed empire, rather a place that is haunted by spirits and souls, where one can only plan revenge on the living – clearly using the methods of classical gothic ways, pointing out the shady side of life.

It is rather typical for the band to have concepts behind all records, thus in 2003, Damnation and a Day was classified as a mythological piece as it is the rewritten version of Milton’s Paradise Lost, covering the theme of original sin and constant struggle between Good and Evil, in a Biblical and for the band, anti-Biblical manner. This introduction tells all the important concepts behind it, that is unique for us as the Budapest Film Orchestra and Budapest Film Choir played the classical parts for the record. Below is a video for one of the songs from the album.

Thornography from 2006 is maybe the most divisive album of this divisive band, one of my personal favourites. The last song before the bonus content is Under Huntress Moon, which for the Reader’s familiar with classical mythology must evoke the figures of Artemis and Diana, who are both the goddesses of the Moon and hunting. The goddess described as a deadly but sublime being is not named until the last lines, but her duet with her prey works with the motif of an erotic witch and a bound man. The man observes without any chance for action to become the prey in the hunt, but would not do a thing if he could either, as Diana is all his desire. If death if the price to unite with her than it is. Is it familiar, right?

The last piece calls Lilith, the presumed first wife of Adam, the demon who in certain Jewish scripture (e.g. the Babylonic Talmud or Alphabetum Siracidis) was created from the same substance as Adam, making equal with him, not like Eve who is subordinated to Adam as was created from his flesh. Thus Lilith is a dangerous demon in Jewish folklore, who is seductive and may take away the new born. The lyrics, that are monstrously long for a popular musical piece (twenty nine verses, varying between three and four lines) uses the same dynamics as the one above, giving a great insight to the band’s thought on femininity.

History

Godspeed on the Devil’s Thunder from 2008 has one again a conceptual line beyond, focusing on Gilles de Rais, a medieval French baron. The baron on the one hand is a military leader during the hundred years’ war and a convicted occultist, accused with kidnapping. The piece below takes us to 1431, when the friend and protégée of the baron, Jeanne d’Arc was captured by the English. The duet of de Rais and Jeanne is on the last night of the latter, contemplating on the war and her future. The song ending with the execution of Jeanne, according to my opinion, is one of the peak performances both musically and lyrically, that is still a fit piece of the band’s repertoire not lacking any authenticity besides its ballad attributes. And last but not least the video is the best illustration for the song.

Remaining in the middle ages, the text of Malleus Maleficarium (maleficas et earum haeresim ut phramea potentissima conterens) or most commonly known as “Hammer of the Witches” is the inspiration behind their album of the same name from 2015. The text itself is the manifesto of witch paranoia of the middle ages, that is not only a handbook for inquisitors to detect witches, their interrogation and execution but as a grimoire, lists and describes all their spells and practices. In the same manner Cradle of Filth creates their own version of it, using vulgar, commonplace-like and lyrical texts, focusing much on the erotic side of the theme, as it is shown above amongst the album covers.

Literature

It may not be a surprising fact that most of the references used by Cradle of Filth arrive from the world of literature. From their more than wider repertoire of literature inspired songs now I have chosen to take only a narrow cut of it, presenting five songs from between 2000 and 2006 in a chronological order. The first one is the opening song of Midian from 2000, entitled Cthulhu Dawn that is clear from the title that is was inspired by the works of H.P. Lovecraft. It is once again not a surprise, as in the last decades a renewed interest appeared of his works, making it almost obligatory for the dark side of popular music to get inspiration from him. The named track gives a memento to the cults found in the world of Lovecraft that aim to awaken the great old ones such as Cthulhu to erase humanity from the earth. How lovely.

The next one is of the 2004 album, Nymphetamine, entitled Absinthe with Faust that revolves around two life that reach their end and contemplate while drinking absinthe. Both the drink and Faust invites the listener to a spiritual time travel towards the final questions of poetry and morality, mainly the ones that are in accordance with the fate of souls after death. The last track of the same album is Mother of Abominations continues the Lovecraftian topics. The speciality of the song lays in its choice of gender for Cthulhu. According to Lovecraft the great old ones are sex- and genderless as they are from unspeakable parts of the universe, while the song names the monster as a mother, stressing her deathly attributes. Should I expand my thoughts? Maybe it is not necessary.

The two last ones arrive from 2006’s Thornography album. The Byronic Man paints the picture of the ever restless poet, identifying the type with Lord Byron. The profane closure of the rather sublime song stresses quite good that even the most exquisite poets are humans deep down, which should not be forgotten, as the listener is reminded to it harshly. The last literary piece is Lovesick for Mina that summons the most famous Mina of world literature: Mina Harker from the Dracula novel of Bram Stoker. Mina Harker is bitten by Dracula at least three times during the story, and also makes her drink his own blood, sealing her fate to become a vampire as well. The song is sung from the deathbed of Mina from the mouth of Dracula who compares her to his present wives (Verona, Marishka, Aleera), underlining the still living woman’s purity and beauty. In the first verse both the attributes of Dracula and the love ignited in him by Mina are named as sicknesses, which draws a different perspective to love and its inner dynamics.

Gothic (graveyard) romanticism

The last section deals with some of the video clips made by the band. The first one is the yet cited Nymphetamine album’s eponymous track that is accompanied by Liv Kristine Æspnes known from Theatre of Tragedy and Leaves’ Eyes. The aesthetics more commonly known from the Underworld movies, including leather, latex and lacquer dresses and scenery could be described in two words: painting-likeness and voyeurism. Besides the swinging Liv Kristine and the band’s performance parts we see Dani to hide in voyeuring two young women dressing. One of them dresses up as a woman the other as a man, reproducing the conventional scenes of a male-female couple (man kneeling in front of the woman, the head of the man resting on the lap of the woman, etc.), shown in elongated, almost still cuts. The grasping of lesbian love in this manner may create a highly dissonant atmosphere, suggesting that only this dualism may be accepted or assumed. But still, the video shows it as a secret game between lovers that is looked upon by Dani and the audience too from secrecy as well! This penetrating look inside the inner room of a couple in love could not receive full and clear answers to their questions. The poetic lyrics of the songs presents once again a man subordinated to a woman, whereas the woman is a painkiller for the man (the saturated word-play of the title consist of nymph and amphetamine) put in a scenery of something like a catacomb grave in the pictorial and verbal dimension as well. It is really hard to find a piece in the world of popular music this much layered, making it easy to understand why Nymphetamine is one of the ultimate hits of the band.

Continuing the problem of voyeurism we arrive to 2010, to the song Forgive me Father (I have sinned) that both in video and lyrics revolves around a priest seduced by the senses. Already the title evokes the pictures of a confession, underlined by the sin itself shown in the video, either we see the priest bond and forced to watch a woman dance for him or seeing him to voyeur over a bride. The choking situation is not eased by the fact that the voyeured bride asks the priest to commit a sin with her, invoking the motif of an alcoholic who wakes up every morning with the decision to leave alcohol but later drinking to drunkenness again. Temptation is personified by the snake around the neck of the dancing woman making the whole scenery to be connected with the topic of a celibate priest and corporeal love found in world literature.

For Your Vulgar Delectation of 2012 invites us to the world of the now highly overrepresented zombie movies. The heroine presented as Lara Croft runs from a horde of undead and fights them as well together with the occult group controlling them is a commonplace plot, even with the happy ending, where the woman kills all the undead and the cultists too. A professional, movie-like clip it is that is a great instrument to create Halloween atmosphere with music.

The last record contains the song Heartbreak and Séance (2017) that opens with the band in snowfall has many ties towards Nymphetamine, mostly related through the painting-like cuts, where now we see the funeral of a young man and his wife mourning him and soon following him to the grave. The death of the young ones and their poses as graveyard sculptures are memento mori, confronting the resurrected young woman seen on the cover artwork. Thus the death of a woman loved is final while a lone one may not rest in peace?

Summary

Less are determined to evaluate the art of Cradle of Filth as it supposed to be. It is not by chance that many important musicians worked with them (such as Liv Kristine or Ville Valo (The Byronic Man, or Sarah Jezabel Deva, Nicholas Barker or Martin Powell as regular members) or that Doug Bradley had great parts in their albums as narrator. The ultimately theatrical but also poetic manner paired with profanity and vulgar attributes is the definite Halloween soundtrack, not as Mariah Carrey’s commonplace song accompanies Christmas, but as Cradle of Filth besides is a product of mass culture this does not mean they lack quality, heights or depth. The form may be quite hard to digest in many cases, but if someone hears Dani Filth sing for once, than can never forget him (and seals their common fate that can be disgust or awe, no in between).

I would like to formulate the final question: what is Halloween today? It is nothing else than a form of entertainment, a profaned religious feast, whereas Cradle of Filth is a revitalizer of contemporary gothic romance within the metal scene. The shady versions of love and lust, showing the female to be the dominant, and the inner struggles coming from it makes the whole art of the band a constant erection that knows no rest nor satisfaction (or only maybe through death?). This feature is something that society seems as immature and would want to hide and make a taboo, but secretly acknowledging that it is all behind existence. Are they “plastic vampires” or a real gothic band? Is it made of rubber or something authentic? I would leave these decisions to all, but never forget that this band has attributes that reach beyond the everydays of consumer society.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s