Karrier- és vallástörténet / Career and Religion 4

Necros Christos: Temetői romantika

Please scroll down for the English version!

Az első, kísérleti jellegű, kétnyelvű bejegyzésben az ókori Közel-Kelet alvilágában (is) megmerítkező német Necros Christos karrierjét tekintjük át. A berlini zenekar egyike a kortárs okkult metal underground szupersztárjainak (ez a mondat nagyrészt még angolul is érthető volna!), amely eddigi három nagylemezével, számtalan kultikus demojával, EP-jével és élő lemezével valóban olyan státuszt tudott kivívni, amely nem feltétlenül sikerül a mai okkult dömpingben a legtöbb csapatnak. De na szaladjunk ennyire előre, nézzük át először röviden, honnan is indult és hova is tart a zenekar.

Necros Christos (B-J): Iván Hernandez (dobok), Mors Dalos Ra (vokál, szövegek, gitár, billentyűs hangszerek) The Evil Reverend N. (gitár), Peter Habura (basszusgitár)

A 2001-es alapítás óta csapat egyetlen állandó tagja a Mors Dalos Ra művésznéven alkotó Malte Gericke, aki a szövegekért, vokálokért, gitárokért, egyéb húros hangszerekért (pl. szitár) és a billentyűsök megszólaltatásáért felelős. Mondhatjuk, hogy elsődlegesen az ő szellemi terméke a Necros Christos (görög, kb.: “halott Krisztus”), amely már nevével is kijelöli a zenei és szövegi utat, amit munkásságuk követ. Zenei zsánerüket tekintve igazi old school death metal, annak is a lassabb, nem a technikát, hanem a hangulatot előtérbe helyező változata. A Necros Christos igazán obskúrus, sokszor valóban kriptaszagot árasztó hangzását tetézi a szövegek végtelen halál-kultuszával. Azonban ez a halál-közeliség egyáltalán nem szuicid hajlamokat takar, sokkal inkább a titkok kutatását e létezés végéről, ami egyszerre kijárat ebből az életből és bejárat egy másik dimenzióba.

Mors Dalos Ra (Malte Gericke)

A death metal jelző talán nem is elégséges, főként ha hozzátesszük, hogy a vokálok igen gyakorta némileg visszhangosan vannak rögzítve, ezzel valamiféle távolba vesző, szertartási hangulatot is kölcsönözve a zenének, így talán a ritual black metal párjaként a ritual vagy necromantic death metal címkét lehetne leginkább rájuk alkalmazni. Mi sem mutatja természetesen jobban a zenekar minden irányú felkészültségét, mint az, hogy nem a death metal klisék horrorisztikus abszurditásával közelítenek a halál témájához, hanem a főként az ókori közel-keleti, esetenként távol-keleti és kabbalisztikus hagyományt emelik be. Ezt a poros, kripta hangulatot már az első nagylemez borítója is megalapozza, amit alant láthatunk. Az albumok szerkezete is kifejezetten erősíti a rituális légkört, ugyanis a hagyományos dalokat sokszor szöveg nélküli, rövidebb szösszenetek választják el egymástól, amelyek címei a Temple és Gate, tehát templom és kapu számokkal ellátott változatait tartalmazzák (pl. Temple III vagy Gate IV), a szertartásosság és a titkos átjárók rendszerét állandóan a szemünk előtt tartva. Az első teljes lemez alapvetően kiforgatott keresztény szimbolikával dolgozik, a Gonosz, Jézus, a kereszt, a Golgotha, Júdás árulása, az eucharisztia alapjai és azok elemeinek átforgatása, tehát kvázi tipikusan anti-kereszténynek mondott rendszer jellemzi. Ettől függetlenül találunk már itt is kifejezetten izgalmas kitekintéseket is találunk, mint a szöveg nélküli In Love With Ereshkigal (Temple V), amely Mezopotámia alvilági úrnőjére utal. A szerelem, ami Ereskigálhoz köt bennünket nem más tehát, mint maga a Halál, ami egy új létezés (vagy éppenséggel a nem-létezés) kapuja, egy új kezdet, amely egyben vég is. Teremtés és halál egyben, Eros és Thanatos ősi tánca.

Trivne Impvrity Rites (2007, Sepulchral Voice Records)

A zenei és szövegi fejlődés albumról albumra érezhető. A 2011-es Doom of the Occult talán a csúcs a hangzást illetően, olyan mélyről jövő katakomba hangulata van a lemeznek, amilyennel azóta sem találkoztam. A cím és a borító kiváló összhangot alkot, jól kihasználva az angol doom vagyis végzet szó által lefedett jelentési tartományt. Piramis, görög oszlopsorok, egy város pusztulása látható a képen, amit egyetlen személy a bal alsó sarokban él át. Gyanítható, hogy a város lakossága keveredett olyan okkult praktikák közelébe, amelyek miatt végzetük a pusztulás.

Doom of the Occult (2011, VÁN Records)

Alant láthatjuk az inspirációul szolgáló festményt, John Martin Szodoma és Gomora pusztulása című alkotását. Világos, hogy a festménynek a bal fele az ami hangsúlyosan megjelenik, amelyen így esetleg az alakot is azonosítani tudjuk, talán Lót felesége, aki Isten tomboló haragjának látványától sóbálvánnyá válik. A borító levágja a menekülő családot, ezzel nem ad megnyugtató kijáratot a kép történéseiből, ezzel is a halál elkerülhetetlen végzetességét felidézve.

John Martin: The Destruction of Sodom and Gomorrah

Az összesen huszonhárom sávot tartalmazó kiadványon tizennégy a fent említett GateTemple típusba tartozik, szépen elválasztva egymástól a kilenc teljes értékű dalt. A Gate című tételek főként szitár, a Temple címűek pedig leginkább orgonát tartalmaznak, megalapozva valamiféle Kelet-Nyugat közötti átmenet lehetőségét. A szövegekben ez az átmenet világosan meg is jelenik, hiszen az indiai mitológiától az egyiptomi halottkultuszon át egészen az ószövetségi rétegekig igen változatos a kép amit kapunk. Négy dalt szeretnék röviden kiemelni, amelyek jól rámutatnak erre az eklektikára. Baal of Ekron a kánaáni kultúra főként a negatív oldalról ismert istenét, Ba’alt idézi meg, ekroni, vagyis filiszteus változatában. A dal meglehetősen ironikus hangvételt üt meg, hiszen az Ószövetségben YHWH ellenfeleként megismert istenség bibliai torzításait veszi magára. Az isten bemutatja saját magát, utal attribútumaira, lakhelyére, ami a Tehóm, vagyis a végtelen mély. Az ironikus hangvétel mögött szintén a halál kultuszát kell látnunk, hiszen az isten parancsot ad saját templomának megépítésére. A dal párja a Hathor of Dendera, vagyis az egyiptomi Hathor istennő alakját körüljáró tétel. A leginkább felső-egyiptomi Dendera városából ismert istennő (az ottani templomkomplexumban saját szentélye volt) amellett, hogy afféle anyai és szerelem istennő, jelentős szerepet játszik a lelkek Túlvilágra kísérésében (psychopompos, lélekvezető). A holtakkal kapcsolatban álló istennő így az elhunytakkal való kommunikáció, vagyis a nekromantia letéteményese is. Az alant is hallható Necromantique Nun nem másról, mint a Sámuel 1, 4-25-ben olvasható történet boszorkányának, az endori halottlátó asszonynak a himnusza. A tipikusnak mondható kellékek és díszleti elemek, mint a csontok, szellemek, pecsétek, kövek és varázsigék forgatagában megjelenik maga a beszélő holt is, mindezt egy meglehetősen monoton, szinte kántáló zenei megfogalmazással körítve.

Ez a mágikus díszlet a zenekar fellépésein igen visszafogottan jelenik meg, főként a frontember rituális öltözékében illetve az alábbi képen is látható, számomra sajnos ezen a szinten már megközelíthetetlen, de bizonyára kabbalista jeleket tartalmazó (a geometrikus formák és héber betűk mindenképpen erre utalnak) háttérben. Az utolsó kiemelendő dal a Doom of Kali Ma / Pyramid of Shakti Love / Flame of Master Shiva amely mind címében mind szövegében remekül vegyíti magában az indiai mitológia erőit, közöttük Kálit, akinek elsősorban pusztító aspektusa ismert, Saktit, a mindent átható erőt és Sivát, aki a szamszára fenntartásában kulcsszerepet játszik. A szanszkrit idézetekkel is tarkított dal tehát a nemzés, az élet fenntartásának és annak pusztulásának állandó, megszakíthatatlan körforgását és folyamatos mozgását reprezentálja.

A díszlet. Forrás:
http://www.metal-observer.com/3.o/festival-special-inferno-2014-day-3-oslo-norway/necros-christos-4/

A 2014-es Nine Graves EP-ről is ejtünk néhány szót, amely bár nem teljes értékű album, de hossza akár ezt is indokolhatná. A kilenc tétel közül öt megint a jelzett átvezető kategóriájába esik, négy szám pedig folytatja a Doom of the Occult hangulatát. A Black Bone Crucifix című, első teljes szám egy boszorkányszombatot jelenít meg számunkra, amely szintén erősen klisés képhasználatával, áthelyezve azt egy mediterrán díszletbe. Fontos azonban látnunk, hogy bármennyire is toposz-szerű, hogy a holtakat nem csak a zenekar munkásságában, de történelmi távlatokban is nők idézik meg, mindenképpen arra utal, hogy az élet és a halál nem egymástól elválasztandó, hanem inkább átfonódó, egymásba kapcsolódó, allegorikus motívumok. A zenei és szövegi inspirációt mi sem mutatja jobban, mint hogy a dal végén afféle hommageként a már korábban hivatkozott Coven zenekar egy dalából emelnek át motívumokat.

Nince Graves (2014, VÁN Records)

2018 májusában jelent meg a Domedon Doxomedon című monumentális, harmadik kiadvány, amely egy háromlemezes monstrum, mintegy két órában. Ha minden igaz gonosztikus utalással találkozunk a címben, amely az Aion, az idő egy istenének eljövetelét jelenti. Ez a gnosztikus képzetek szerint (is) az ismert világ végét jelentheti, tehát egy kozmikus halálképzet, amelyet ha azon kontextusban helyezünk, hogy a banda állítása szerint több lemezt nem fog kiadni, akkor máris a saját, belső, mikrokozmosz pusztulását is magába foglalja. Ha pedig az okkultizmus mikrokozmosz-makrokozmosz egymásra hatását is bevesszük a képbe, akkor a végeredmény szinte Nietzsche-i. A létezés iszonyat, a legjobb megoldás a halál (ezúton is köszönöm Bazsányi Sándor Tanár úrnak, hogy a minap előadásában felidézte számomra ezt a gondolatot). Így a Necros Christos, amely nevében is Krisztus halálára és nem feltámadására helyezi a hangsúlyt egyenlő a valódi dionüszoszi művészettel, ami szembenéz az iszonyattal. Nem is biztos, hogy érdemes az album szövegeiből szemezgetni, de annyit érdemes megemlíteni, hogy az Exodus, Salamon kulcsai a bölcsességhez, a Tíz Parancsolat, tehát főként az ószövetségi és a kabbalai hagyomány elmei vonzatnak a legnagyobb misztérium, a halál felé. Rudolf Otto gondolataival élve pedig ez a halálos vonzalom nem más, mint a mysterium tremendum és fascinans közös együttállása.

Domedon Doxomedon (2018, Sepulchral Voice Records)

A Necros Christos munkássága tánc. A fentiekben is láthattuk, hogy a Halál (most direkt nagybetűvel) és a nőiség erősen összefügg. Hathor, az endori halottlátó asszony, stb. mind az élet eredőjét a halállal hozzák összefüggésbe, ami nem a zenekar, hanem a vallástörténet évezredeinek vívmánya. A kabbalisztikus hivatkozások mögött a születés-meghalás körforgás állandósága jelenik meg, ezért alkalmazhatóak az indiai párhuzamok is, hiszen a szamszára van belerejtve a mélyebb igazságba. Az élet ezzel tulajdonképpen a halál folyamatos kultusza, amely tehát nem a meghalást, hanem a létezés és a nem-létezés vagy másként-létezés, jelen intellektusunkkal talán felfoghatatlan, spirituális, okkult természetét hivatott a felszínre hozni, belenézve a lét Nietsche-i iszonyatába. A zenekar gnosztikus is ha kell: hiszen a gnózisban az általunk ismert Isten csak egy megtévesztő, aki rabigába hajtja az embert az anyagban, amiből a szabadulás a valódi Igazság felismerésében és annak feltétlen keresésében áll. Így a temetői romantika, amit a Necros Christos képvisel nem az élet tagadása, hanem a halál befogadása, és annak megtalálása, hogy az csak egy ajtó egy másik világba, nem pedig a vég. Végtelen vonzalom és végtelen rettegés, tremendum és fascinans, ahogyan azt a szerelemről az Ószövetség is megírja:

Mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem

Énekek éneke 8,6.

A képek forrása: http://www.metal-observer.com/3.o/festival-special-inferno-2014-day-3-oslo-norway/necros-christos-4/ ; Wikipédia és a zenekar hivatalos bandcamp oldala.

English version

Necros Christos: Nec-Romanticism

The first, experimental, bilingual post revolves around the band Necros Christos, with a keen interest in the underworld of the ancient Near East. The band originating from Berlin is one of the superstars of contemporary occult metal underground (this half sentence sounds almost the same in Hungarian!) that could achieve a fame and respect that is hard to find in recent years occult tumult with a career consisting of numerous demos, EPs, one live recording and only three LPs. But first of all let us take a short look on the past, present and future of the group!


Necros Christos (L-R): Iván Hernandez (drums), Mors Dalos Ra (vocals, lyrics, guitars, strings, keyboards) The Evil Reverend N. (guitars), Peter Habura (bass guitar)

The sole original member of the band since 2001, the year of foundation, is Malte Gericke, also known as Mors Dalos Ra who is responsible for lyrics, vocals, guitars, other string instruments (e.g. sitar) and keyboards. We may say that Necros Christos (Greek, “Dead Christ”) – which predestines itself even by the choice of name – is his intellectual achievement. The subgenre could be named as death metal, but in the meaning of a slower, more atmospheric pursue and not the technical side of the mentioned style. The sound of the band is obscure with a certain taste for Crypts, highlighted with a cultic interest in Death, not entwined with suicidal tendencies, but with a search for secrets pursuing the end of current existence, what is an exit and an entrance to another dimension as well.

Mors Dalos Ra (Malte Gericke)

Death metal classification may not be enough, which is expanded with the echoing growls giving a distant, ritual atmosphere for the music. Thus we may name them in parallel with ritual black metal as ritual death metal or necromantic death metal. The greatness of the band is shown by their approach towards death metal, lacking the absurd and horror clichés, replacing those with spiritual sources from the ancient Near and Far East together with the Kabbalistic tradition as well. The structure of the albums strengthens this assumption as the full length songs are divided with short, in many cases instrumental pieces usually entitled as Temple and Gate listed with numerals (e.g. Temple III or Gate IV) forever reminding us to the mystic setting of inter-dimensional door and cultic actions. The first LP works with typical anti- or upside-down Christian motives, e.g. the Evil, Jesus and the crucifix, the Golgotha, Judas, the Eucharistic sacraments and the opposites of those.  Nevertheless we find numerous interesting pieces here too like the son In Love With Ereshkigal (Temple V) that refers to the underworld queen of Mesopotamia. The love which bounds us to Ereshkigal is Death itself, what is the gate to a new beginning what is the end as well. Creation and death at the same time, the ancient dance of Eros and Thanatos.

Trivne Impvrity Rites (2007, Sepulchral Voice Records)

Musical and lyrical development could be witnessed from album to album. Doom of the Occult from 2011 is maybe the peak one in regard of sound, creating a deep catacomb feeling that is still unapproachable. The title and the cover is in harmony, giving the true meaning for the word doom. We see a pyramid, Greek pillars and a perishing city, that is spectated by a sole person in the bottom left corner. We may assume that the people of the city pursued occult practiced that brought them destruction.

Doom of the Occult (2011, VÁN Records)

Below we can see the original work that was used as inspiration, The Destruction of Sodom and Gomorrah by John Martin. It is clear, that the left side of painting is presented on the cover, what may give us a hint on the witness: the wife of Lot who became a pillar of salt by taking a glance on the fury of God. The cover cuts of the fleeing family, showing the inevitable devastation.

John Martin: The Destruction of Sodom and Gomorrah

Twenty three tracks are present on the recording, fourteen as the type of Gate-Temple, dividing the nine songs from each other. The Gate pieces are mostly played with the sitar while the Temple ones are with organs, showing a symbolical East-West unity in spirituality. In the lyrics we can see clearly this unity or transition, showing a palette of variety from Indian mythology, the Egyptian cult of the dead and the Old Testament. I would like to examine four songs representing this eclectic approach. Baal of Ekron is known from the Canaanite pantheon, mostly as a negative figure in the perspective of the Old Testament. The Philistine Ba’al is present here, an enemy of YHWH, through the glasses of the Old Testament. In an ironic manner he present himself, living in Tehom, the bottomless Abyss, urging his believers to build a temple for him, that is a sanctuary of Death. The pair of the aforementioned song is Hathor of Dendera, speaking of the Egyptian goddess Hathor. Besides her motherly and fertility aspects, Hathor is known as well for being a psychopomp, a deity responsible to escort the freshly dead’s soul to the underworld. Connected to the deceased the goddess is the expert of necromancy as well. The song below, Neromantique Nun is the hymn of the witch of Endor (Samuel 1,4-25), a necromancer. The typical scenery drawn up by bones, ghosts, seals, stones and spells lets the dead itself speak with an almost monotonic chanting musical form.

The magical-ritual scenery is shown in a rather low-key manner during the live performances of the band, as could be witnessed on the picture below (a geometric seal with Hebrew letters, an almost decipherable Kabbalistic motif) and in the form the frontman’s stage clothes. The last piece to highlight is Doom of Kali Ma / Pyramid of Shakti Love / Flame of Master Shiva which mixes in the title and in the lyrics too three figures of Hindu mythology. Kali, the destroyer, Shakti the creating power and Shiva the one responsible for spinning the wheel of samsara. The song ornamented with Sanskrit quotations revolves around the problem of procreation, maintaining life and the destruction of all, presented in an unstoppable wheel.

The scenery.
Source: http://www.metal-observer.com/3.o/festival-special-inferno-2014-day-3-oslo-norway/necros-christos-4/

The Nine Graves EP from 2014 is worth some words as well. The length of the recording would make it a full-length album in the case of other bands, consisting of nine pieces (five instrumental short ones and four songs) follows the line drawn by Doom of the Occult. The first full piece, Black Bone Crucifix gives us the insight to a witches’ Sabbath with typical motifs within a Mediterranean scenery. It is important to note here that not only in the career of the band but in the perspective of history the problem of necromancy is mostly connected to women, showing the topic one again that life and death are inseparable. Both musical and lyrical inspiration is underlined with a short homage for the band Coven with a portion of their original tune.

Nince Graves (2014, VÁN Records)

Domedon Doxomedon was released in May 2018. The third, monumental recording consists of three discs, with a runtime of almost two hours. A Gnostic reference could be found in the title, referring to the arrival of the Aion, a god of time. In the Gnostic context it is a portent of a cosmic destruction, what if we compare with the statement of the band to be their final album is the end of their microcosm. According to the occult premise of “as above so below” this macrocosmic and microcosmic cataclysm is almost Nietzsche-like. The horror of existence could be extinguished by death (I hereby thank this thought to Sándor Bazsányi, my mentor, for reminding me of it). In this regard, Necros Christos, bearing the death and not the resurrection of Christ in their name is equal with the true Dionysian art, which faces the horror. Maybe it is pointless to take out certain songs from the composition, but we should mention that the Exodus, the Keys of Solomon, and the Ten Commandments, Old Testament and Kabbalistic concepts are present what altogether drags us to the mystery of death. Remembering the thoughts of Rudolf Otto, this deathly affinity is the mysterium tremendum et fascinans in one single constellation. The art of Necros Christos is a dance. In the lines above we could see that Death (with a capital D) and femininity are interconnected. Hathor, the Witch of Endor, etc. are sources of life and death at the same time that is not the theory of the band but the result of history of religions through millennia. Beneath the Kabbalistic references, the constant birth-death cycle is present, giving place for the Indian parallels, as the samsara is hidden in the final truth.

Domedon Doxomedon (2018, Sepulchral Voice Records)

Thus life becomes the constant cult of death: not worshipping dying, but to search for the spiritual, intellectually impenetrable yet occult Nietzsche-like horror of existence, non-existence and otherlife. The band can be Gnostic as well if needed: in the Gnosis, the god we know is only a usurper who tosses humanity to the Matter from what we can only be free if we find the real Truth. The Nec-romance of Necros Christos is not the denial of life but the acceptance of death, and the recognition of that it is only a door to another world and not the end of the line. Endless affinity and endless horror, tremendum et fascinans, as it is stated in the Old Testament about love:

for love is strong as death; jealousy is cruel as the grave

Song of Solomon 8,6

Source of pictures: http://www.metal-observer.com/3.o/festival-special-inferno-2014-day-3-oslo-norway/necros-christos-4/ ; Wikipedia and the official bandcamp site of the band.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s