Írott szó 1

Kis kultusztörténet, nem csak haladóknak

Norvégia, ’90-es évek, templomgyújtogatás, sátánizmus. Ha ezeket a hívószavakat bárki meghallja, azonnal a norvég black metalra asszociál. Azonban a hírhedt, underground zsáner nem korlátozódik Észak-Európa modern ékszerdobozára. Hol kezdődik az egyik legextrémebb metal zenei zsáner története? Illetve ami legalább ugyanilyen fontos kérdés: hova tart? Dayal Patterson munkája ezekre a kérdésekre keresi a választ, a ’80-as évektől a 2000-es évek közepéig, Nagy Britanniától Brazílián át Japánig, a heavy metal gyökerektől a post black metalig.

Egy zsáner történetét sosem egyszerű feldolgozni: az e célra törekvő szerző állandóan a szelektálás nehézségével kénytelen megküzdeni, akár térben akár időben akarja elhelyezni és felépíteni az adott műfaj történetét, folyamatosan szem előtt tartva a globális és regionális fejlődés egyes állomásait, kiemelkedő teljesítményeit. Dayal Patterson, a brit Metal Hammer és Terrorizer magazinok szerzője is hasonló kérdésekkel kellett, hogy szembesüljön, mikor 2009-ben megkezdte Black Metal – Evolution of the Cult címen megjelent kötetének a munkálatait.

Továbbmenve a nehézségek elővezetésével, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kortárs könnyűzene egyik legdinamikusabban fejlődő ágával van dolgunk a black metal esetében, tehát a korpusz, amelyet fel kíván dolgozni, még nem lezárt. Ennek megfelelően látott neki a szerző az anyag körülhatárolásának is, amely eredményeképpen egy körülbelül harminc éves távlatot ölel fel a kötet, az 1980-as évek elejétől a 2000-es évek közepéig, mintegy felrajzolva a black metal mai helyzetének előtörténetét, ennek a mára már kultikussá vált műfajnak az evolúcióját.

Világos tehát, hogy a szerző kísérletet tesz arra, hogy a black metal olyan kánonát építse fel, amely igazodási pont lehet azok számára is, akik nem követői a zsáner alakulásának, de hivatkozási pont legyen azoknak is, akik akár a műfaj születése óta követik az irányzat életét.

Az első és legfontosabb, amivel a kötet kézbe vételekor találkozunk, az a kifejezetten tipikusnak, de éppen emiatt teljesen elvárhatónak is mondható borítókép, amely a fekete puha kötésen kirajzolódó black metal sminket stilizálja (ún. corpsepaint). E, szemet vonzó borító tökéletesen reprezentál mindent a maga minimalizmusával, ami a zsánerhez köthető, kiegészítve a cím gót betűs szedésével – mondhatjuk, hogy minden kötelező kellék együtt van. A hátoldalon találunk egy fényképet a szerzőről, néhány bemutatósorral egyetemben, egy listával, amely a kötetben megidézett zenekarok sorát vezeti elő, illetve egy rövid méltatást, Kristoffer Ryggtől, a kötetben is jelentős szerepet kapó norvég Ulver zenekar frontemberétől. A jó minőségű, nagyobb alakú kötet összképét csak a puhakötés rontja el, elég sokat elvéve a kiadvány monumentalitásából.

Tartalmát tekintve a kötet sokféle zsáner határterületén mozog. A szerző alapvető munkamódszere főként a szóbeli hagyományozásra épít – ez érthető, hiszen a black metalt alakító zenészek nagyobb része a mai napig életben van és elérhető –, legtöbb esetben saját, újságírói munkájára építve, máskor pedig megjelölve a forrást. Mivel nem tudományos munkáról beszélünk, inkább egy újságírói karrier eddigi csúcspontjával van dolgunk, így nyilvánvaló, hogy a hivatkozások nem teljes körűek.

Egyfelől mondhatjuk a könyvre, hogy afféle interjúkötet, amit egy vezérfonal köt össze, de (bár mérete nem erre utal a maga 550 oldalával) akár kézikönyvnek is felfoghatjuk: összesen ötven fejezetben veszi sorra a kiválasztott műfaj történetét, egy-két kivételtől eltekintve zenekari portrékat közölve, amelyek láncolata építi fel a black metalt, annak alapjaitól. Így, az 1980-as évek elejétől, a brit Venom színre lépésétől a 2000-es évek második felének új zenekaraiig, a francia Alcest és az amerikai Wolves in the Throne Room indulásáig. Az ötven fejezet által körüljárt kb. hetven zenekar és hozzájuk köthető zenészek a látható világ minden tájáról kerültek összeválogatásra, olyan különleges csapatokat is bemutatva, mint a brazil Blasphemy, a japán Sigh vagy a magyar Tormentor.

Amikor először a kezembe vettem a kötetet, két alapvető kérdés munkált bennem, amelyekre mindenképpen választ akartam kapni: 1) érdemes a black metalnak egy vagy két nagy hullámát még mindig megkülönböztetni? Illetve 2) tartható-e még a norvég színtér egyeduralkodó kultusza, avagy differenciálható a kép?

1) Egyfajta hallgatólagos közmegegyezés alapján a bevett nézet az, hogy a black metal két alapvető (időben és zenei eszköztárban is elkülöníthető) mozgalomra, úgymond hullámra osztható. Az első hullám az 1980-as évek korai extrém metaljából nőtte ki magát, polgárpukkasztó, „sátánista” szövegvilággal és a lehető legszélsőségesebb hangzással, de különféle zsánerekből építkezve. Így Európa és Amerika (mind Észak, mind Dél) mára hatalmassá lett titánjai, mint a teuton thrash hármas tagjai (Sodom, Destruction, Kreator), a dán heavy metalos Mercyful Fate, a brit NWOBHM/thrash/speed metalos Venom, a viking metal atyja, a svéd Bathory stb. képviselik az első hullámot, míg a második szakasz Észak-Európában, elsősorban Norvégiában került megalapozásra, manapság szintén legenda számban emlegetett előadókkal (Mayhem, Darkthrone, Burzum, Gorgoroth stb.). Dayal Patterson sorait átolvasva egy harmadik lehetséges megoldást tartok a szerzővel együtt magam is elfogadhatónak: bár adott egy időbeli eltérés a két hullám között, egy néhány éves csendes hiátussal elválasztva a ’80-as évek közepén-végén, mégis, a zenei különbözőségek dacára a legfontosabb háttérvonulat, a „sátánizmus” és a lázadás eszméi összekötik a színtereket és a korszakokat. Bár a kötet során végig alkalmazza a „first wave” és „second wave” kifejezéseket, ezek csak afféle mankók, amelyek segítik a behatárolást, ám a szerző nem von éles distinkciót a két korszak között, mint ahogyan az bevett a sajtóban.

A norvég színtér köré (megérdemelten) kiépült kultusz továbbra sem tűnik megingathatónak, amit elsősorban a kötetben szereplő norvég zenekarok magas száma (az ötvenből tizenkilenc), valamint azok történetének kiterjedt ismertetése igazol (az osloi Mayhem, sokak szerint a legmeghatározóbb „második hullámos” banda, négy fejezetet kapott a szerzőtől).

Ez az igen kiterjedt norvég-központúság sajnos bizonyos szempontból a kötet rovására is megy. Olyannyira elmerül az osloi és bergeni színtér elemzésében, illetve a sokszor, sok helyen már kitárgyalt botrányok (templomgyújtogatás, öngyilkosság, gyilkosság) leírásában, hogy értékes oldalakat vesz el olyan zenekarok ismertetésétől, akik bár kevesebbet tettek le az asztalra, mint északi társaik, mégis, egyes regionális szcénák kiemelt bandái lehetnének. Gondolok itt a többször csak utalás szintjén megemlített amerikai Absura, amely a VON mellett talán az USA black metal kultúrájának másik alapzenekara.

Hasonlóan sikerült tökéletesen negligálnia a közel-keleti black világ leginkább alapnak tekinthető zenekarát, a jeruzsálemi Melechesht. Bár világos, hogy a Közel-Kelet nem éppen metal kultúrájáról ismeretes, azonban a Melechesh munkássága európai mércével mérve is igen impozáns, főleg ha arra gondolunk, hogy a mezopotámiai antikvitást megidéző banda zenéje az első, amely keleti motívumokra alapoz.

Ha pedig a norvég black metal ilyen hangsúlyt kapott a kötetben, akkor szinte már érthetetlenné válik a szerző azon döntése, hogy néhány, kimondottan nagy hatásúnak mondható banda éppen csak hogy említésre került a kötet oldalain (gondolok itt pl. az Immortal vagy a Carpathian Forest zenekarokra).

Az alapvetően igen színvonalas munkának vannak érzékelhetően gyengébb, felületesebben kidolgozott részei. Összehasonlításként két szakaszt szeretnék kiemelni, mindkettő a lengyel Behemoth zenekarral kapcsolatos. A Behemoth Lengyelországnak az, mint Norvégiának a Gorgoroth. Alapvetően botrányokkal tűzdelt mindkét zenekar karrierje, különféle jogi ügyek kerültek terítékre az évek során, többek között 2004-ben, a Gorgoroth krakkói koncertje kapcsán, amely polgárpukkasztó és egyházellenes díszlete miatt végül a zenekart perbe is fogta néhány lengyel egyházi szervezet. Ehhez képest, a Behemoth tárgyalása során, melynek a frontembere, Adam „Nergal” Darski hasonló vádakkal kellett hogy hazájában szembe nézzen, nem kerülnek ilyen részletes bemutatásra az események.

Nagyon hasonló a helyzet a szintén norvég Dødheimsgard esetében, amely banda bár „hagyományos” norvég black metallal kezdte a karrierjét, a ’90-es évek végén átlépett az industrial black metal irányvonalba. Ennek megfelelően csak a karrier első fele értékelhető igazi black metalként, mégis a teljes életmű bemutatásra kerül, amely tekintettel léve a kötet programjára, teljesen helyénvaló. Ehhez képest kevéssé helyénvaló, hogy a már említett lengyel kollégák – bár szintén stílusváltáson vagy inkább szélesítésen mentek keresztül, nyitva a death metal felé – mégsem kerültek ilyen távlati bemutatásra, a 2000-es évek elején befejezvén a történetet, amely a mai napig nem ért véget.

Amit viszont a pozitív oldalra kell felírnunk, az más zenekarok esetében a határterületek és az ideológiai hozzáállás kiváló felvázolása. A kiadvány vége felé szinte kizárólag csak a black metalból kinövő újabb műfajokkal foglalkozik a szerző, akár a folklórban elmerülő pagan, akár az urbánus élet kilátástalanságában elvesző industrial irányzatokra gondolunk. Ezek mellett a „post” jelzővel kiegészíthető black metal, vagyis az egyik legfrissebb mozgalom zárja a fejezetek sorát, újfent a világ különböző tájairól szemezgetve (pl. utalva az amerikai Wolves in the Throne Roomra vagy a francia Alcestre). E két záró fejezet kifejezetten konzisztensre és informatívra sikerült, amelyek egyáltalán nem igénylik az önálló, hosszú zenekari portrékat, tökéletes belátást engedve néhány rövid oldalban a kijelölt altémákba.

Hasonlóan kiváló összefoglalást kapunk a 31. (Underground ethics) és 36. (Politics, Poland and the Rise of NSBM) fejezetekben mindarról az ideológiai háttérről, amely az egész zsánert mozgatja (egyházellenesség, modernizmus kritika, „sátánizmus”). Felvilágosítást kapunk az „underground” mibenlétéről, a népszerűség, a nagy kiadós viszontagságok világáról, illetve ezek különböző zenészek által való megfogalmazásáról.

A politika és a black metal kapcsolata szintén hasonló módszerrel, objektív, háttérben maradással kerül elővezetésre, bár, ha a sorok között tudunk olvasni, akkor világosan kirajzolódik a szerző markáns véleménye is, amely szerint a politikának semmiféle köze nem szabad hogy legyen a black metalhoz, így az NSBM („national socialist black metal”) címkét és előadóit is elutasítja, inkább a spirituális témákat előnyben részesítő zenészeket támogatva.

Ezt a nézetet magam is csak támogatni tudom, a black metal sokkal inkább spirituális alapon szerveződő zsáner, mintsem hogy bármiféle politikai idea vagy hullám kisajátíthassa magának, illetve ha megteszi, annak akkor sem az ideához való hűség, sokkal inkább valamiféle lázadási eszme lesz a mozgatórugója. Ezzel szemben hiába keresi és találja is meg az ideológiai hátterét a black metal működésének, arra a problémára egyáltalán nem reflektál, hogy van-e bármiféle nemzetiségi, etnikai, kulturális oka annak, hogy a black metal „ott és akkor” lehetett képes kifejlődni és erőre kapni.

Ez a kérdés nyilván egy újabb kutatás témája lehetne akár kultúratudományos, akár szociológiai vetületekkel, mindenesetre talán szerencsés lett volna néhány sort szentelni neki. Főként úgy, ha felidézzük, hogy közel húsz, Norvégiával foglalkozó fejezetet rejt a kötet, igen csak sürgetőnek tűnik a kérdést feltenni és meg is válaszolni: miért pont Norvégia?

Bár a fentiekben sok kérdést fogalmaztam meg a kötettel kapcsolatban, amelyek egy része akár támadásnak is minősülhet, szeretném mindenképpen leszögezni, hogy kevés ilyen minőségű kötettel hozott eddig össze a metal média. Ma a heavy és extrém metalról általában két típusú könyvet lehet találni a piacon: egyrészt az egyre bővülő, de alapvetően igen friss „Metal Studies” körét (vagyis az akadémiai, tudományos igényű munkákat), másrészt a hagyományosnak mondható, újságírói munkákból összeálló interjúköteteket, történeti összefoglalásokat.

Kritikám tárgya inkább ez utóbbi típusba sorolható, ám széles körű látásmódjával némileg kacsint az első kategória felé is. Nyelvezete nélkülözi a tipikusnak mondható, klisés, a metal sajtóra amúgy jellemző igénytelenséget, azonban mégsem mesterkélt, közepes angoltudással már befogadható, sőt élvezhető. Éppúgy remek kiindulási pont a zsánerrel most ismerkedők számára, mint ahogyan mutathat újat a régi fanatikusok számára is, de újszerű referenciakötetként vagy mini lexikonként is megállja a helyét. Kifejezetten emberközelivé hozza ezt az általában embertelennek és lélektelennek gondolt műfajt, betekintést engedve az emberek igazi életébe, akik alakították/alakítják a mai napig a színteret, bemutatva kisiklott emberi sorsokat, rávilágítva a nyomorban megfoganó ihletre.

Dayal Patterson munkája hiánypótló a maga nemében: bár a kiadó, a Feral House több extrém és elsősorban black metallal foglalkozó kötetet adott már ki, ennyire szimpatikus és átfogó munka még nem került ki kezeik alól.

Dayal Patterson: Black Metal – Evolution of the Cult, Port Townsend, Feral House, 2013

A szöveg eredetileg megjelent 2014. december 18-án: https://www.prae.hu/article/7894-kis-kultusztortenet-nem-csak-haladoknak/

2 hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s